Gombóc

- Most úgy megennék egy-két gombóc fagyit!

- Jó, van a sétányon egy cukrászda.

-Á, nem ott. Hévízen!

November elseje, a keszthelyi strand kabinsora. Az idő – hát az elmenne júniusnak is, olyan kicsit hűvös júniusnak. Sétálók tömegei a parton, a kezükben kabát, pulóver. Az öltözőfülkék előtt egy társaság bikiniben, fürdőnadrágban sörözget. A Balaton szinte kivasalva, hattyúk, kacsák lebegnek az öböl vizén, a távolban unatkozó vitorlások próbálnak elhajózni a látóhatár felé, hiába, szellő sem rebben.

 

Bambulunk a nyárszerű jelenségre, M. pedig fagyit enne. 

- Komolyan? Az vagy 20 kilométer! – értetlenkedek kicsit.

- Nincs arra még egy-két ládika?

Hopsz, meg vagyok fogva. Egy éve már vadásztunk arrafelé, de az nagy idő, meg egyébként is, mindig marad egy-két rejtés…

Hat kilométer az egész (szó sincs 20-ról), igaz, légvonalban, de akkor is.

Irány tehát a fürdő-Mekka. 

Van itt egy nagy parkoló, ünnep lévén ingyenes is. Itt felejtjük az Opelt, sietni kell, mert a fagyi az nem játék! Érdekes, nekünk a ládázás valahogy mindig ilyen cukrászdákkal keveredik össze. Hol előtte, hol utána, hol közben, lehet tél, nyár, vagy mint  most, ilyen meghatározhatatlan évszak. 

A fagyi, az királyi! A csokoládé feketén keserű-édes, a szilvás-fahéjas nyár-ízű, M. Velencéről álmodozik… Ballagunk első célunkhoz, a  Római romokhoz, útközben beleskelődünk a kerítések mögé. Érdekes, kissé külföld-szerű hangulata van ennek a városnak. A központtól távolodva egyre kevesebb a járókelő. Egy-egy üzlet feliratával játszom egy kicsit, értem-e még a harminc éve tanult orosz szavakat? (Na jó, többnyire igen, állítólag vénségére az ember már csak a régi dolgokra fog emlékezni. Majd ide kéne költözni, itt el tudom majd olvasni a vegyesbolt kínálatát.)  

1200 méter a séta, a romkert szépen karbantartott, az információs táblák informálnak, 

 egy őrkutya, házat őriz.

 A múlt találkozik a jövővel, a park szélén egy napelemes, automata, futurisztikus toalet áll. Mit „áll”, működik! Ajtó nyílik, zimmeg-zümmög, a padló alatt robotok érzékelnek, permeteznek,  komposztálnak, kissé bátorságpróba-szerű feladat az igénybevétele. 

A ládika innen már százon belül van. Egy ideje már előre tippelni szoktunk, hogy hol lehet a rejtekhely, most elsőre eltaláltuk. Utcai ruhában M. nem nagyon szeret bokrok között bolyongani, így enyém a megtalálás öröme – pedig hát nincs is itt bokor, csak közel. Visszasétálunk logolni az őrkutyához. Ez kész.

Hogyan tovább? A gé ajánlata: hat-hétszáz méter az Egregyi templom, az szinte itt van. (A háttérben krampusz barátom kissé mocorog, mert az irány távolodik az autótól, másrészt a dombok közötti „légvonal” okozhat még meglepetést, de nem baj az, kihívás!) 

Érdekes része Hévíznek a szőlőhegy. Valahogy erre nem gondol az ember, ha erről a városról esik szó. Pedig itt most húsz lépésenként pince, keller, borozó, vinotéka, kimérés – és turista bőséggel, a hegy aljáig hozta őket a kis Dotto-vonat. Halottak napja van, a templom körül ódon temető, az emlékezők közül van, aki rosszallva dörmög a turista-invázió miatt, de hát nincs másik út, a nyugvók pedig biztosan nem bánják, ha itt járunk-kelünk. Mindenesetre csendben tovább ballagunk a rejtek felé.

Az erdőbe fordul az út. Amint fölénk záródnak a lombok, rég tapasztalt élményben lesz részünk: nincs műhold!  Illetve az úton még emlékszik valamire a kütyü, némi irány és távolság még akad, de már nem mozdul az tű. Remek, báli cipőben, fagylaltozáshoz öltözve elveszünk itt a rengetegben? A hullott levelek eltakarják a kesser-ösvényt, csak valami sejtés visz a sűrűbe, jó kis gödrök közé, magam sem látszom ki belőlük. Valahol itt kell lennie. Rejtekhely-tippelés: rókalyuk- szerű rókalyuk, gyökerek közti üreg… most nem talált. M. szerint elég ebből, csalogat, hogy keressek kevésbé extrém helyet. Na jó, kászálódnék ki a gödörből, aztán elnevetem magam: rajta állok a rejteken (majdnem)! Így már jó, ezt is elkönyveljük.

Visszafelé ballagunk a szőlők között. Tágas panoráma nyílik a szemközti völgyön túli dombok felé, és a távolban egy kilátó nyújtózkodik. Ott nem lenne láda? Nem úgy ismerem én ezt a környéket! A gé szerint is dehogynem, a levegőben 1.7 km. No, azért neki nem szaladunk, amúgy legalább ennyire van már a parkoló autó is. Jó kis séta lesz visszajutni, a kalóriákat mindenesetre legyalogoltuk már

.

A kilátó érdekes alternatívát rejt: felmászunk, és lépcsőket számolva kiköböljük a jelszót, vagy megkeresünk egy valódi geoládát. Ki hogy van vele, én jobban szeretek ládákat fogdosni. A lépcsőket meg úgyis eltévesztem, a torony zárva lesz, alkonyodik már, és még látok két elérhetőnek gondolt rejtést. M.-re bízom a választást: kilátó-lépcsőzés és tovább sötétben, vagy „alternatív” láda, drive-in módon. Nem nagyon őszinte a kérdésem, úgyis tudom, hogy fagyizós cipőben nem akar ő nagyokat mászni. Marad hát a második változat. 

A leírás szerint erdőnek kéne itt lennie, de csak volt erdő, irtás, gallyhalmok, traktornyomok fogadnak. Rossz sejtésem van – aztán megpillantom az eltéveszthetetlen, lantszerűen szétágazó fenyőt. Ő kell nekünk! Szerintem az a szerencséje, hogy ilyen különös formája van, körülötte már minden fát kitermeltek, ő egyedül áll még, és őrzi a titkát.

A GCMaKi rejtője - fotó a ládaoldalról

Regisztrálunk, és tűzünk tovább Rizlingország szívébe.

Kapaszkodik az autó, szűk vádikban, hirtelen kanyarok mögül leskelődő présházak között. Most nem a gé visz minket, munkamegosztás van, Maaargit (höhö, a róla elnevezett kilátó felől jövünk) terelget, rendes „csaj” ez, milyen szépen fel vannak neki rajzolva a szőlőhegy útjai! 

Meg is érkezünk a kápolnához. Csend, nyugalom – a szüret már lezajlott. A Nap elbújik a szemközti gerinc mögött, a levegő karcos kezd lenni, nyoma sincs már a déli cirógató melegnek. Kicsit nézelődünk, a dobozka megvan (nem is dobozka, de tetszik az ötlet), lövök pár fotót, ki tudja mi lesz ebből a gyülekező félhomályban? Mire kinézelődjük magunkat, már nem is szürkület az, hanem esti sötét.

 Hazafelé kellene már indulni, de hát… „pár száz méter” egy láda, két betyár sírját jelöli, és - ha akarom - útba is esik. (Na persze. „Ha akarom.”) M. ódzkodik, de bátorítom, jó lesz az, meg hát itt vagyunk mellette, csak nem hagyjuk itt?

Kanyargunk a hegyoldal ösvényein, egy tágasabb helyen leteszem az autót. Nagyon nem látszik, hogy hol. Valami keréknyom vezet a gé által mutatott irányba, de néhány lépés után egy keresztbe akasztott lánc állja utunkat. No, annyira azért nem, M. felemeli, átbújunk alatta… de én nem vagyok meggyőzve. Az út kanyarodik is, a távolban valami sötét tömbök tornyosulnak, épület-e vagy szénakazlak, nem lehet kivenni. 

És kutyaugatás. Ezt inkább nem próbálnám ki. Illedelmesen visszabújunk a „kapun” kívülre, és tényleg, nem is kell birtokot háborgatni, itt van mindjárt az öreg fűz, lábainál a két sírkereszt. 

Halkan elballagunk előttük, ne zavarjuk álmukat. A rejtekhely felé bukdácsolunk, szántás, földhantok, fűcsomók gáncsolnak, és az iménti kutya hangja kísér. Figyelem, közeledik-e, de persze nem. Neki más a dolga, gondolom, őrzi a házát, csak másodállásban emeli az én adrenalinszintemet.

A gé szerint közeledik a cél. M. szerint pont ideje, kezd elege lenni az éjszakai bolyongásból (ez később változni fog ;)). Körbevilágítok, hátha… és igen, a sötét bokrok között valami világos tárgy sejlik. Nem árulom el, mi az, de illik e naphoz. Eljátszanék egy kis jelenetet vele, „To beeee, or not to beeee….”, de nem ijesztgetem a páromat, sietve feldolgozzuk a ládikát,

 ugyanúgy sietősen térünk vissza az autóhoz. A távoli házőrző hangja is noszogat.

Huh, ez izgi volt!

És mindössze jó félórányi útra volt a szállásunktól. Ki gondolta volna?