Hőség, péntek, idegenek

Fáj a fejem.

A hallgatóságot "kivégezte" a Nyár. Péntek van, délután, kint izzik a levegő, itt, az előadóteremben klímagép próbálja megszelídíteni a sivatag dühös leheletét, felemás sikerrel. Hűvösebb van talán, de ez olyan "klímás" hűvös, a hátam fázik, a homlokomon kedélyes kis patakocskákban csörgedezik a veríték. Az óra vége megváltás mindenkinek. Eltart vagy 10 percig, mire összeszedem a kellékeimet. Nem, nem olyan sok, én vagyok ennyire lassú. És a halántékomon dobol a klíma...

Ha már itt vagyok, rászánom azt a kis időt, levadászni  az edelényi kastély ládáját. (Hm. "kis idő"? az utóbbi idők tapasztalatai szerint előre megjósolhatatlan, hogy egy láda mennyi időt igényel. Ez egyszerűnek látszik, bár nem nagyon készültem rá, a telefonra letöltött infók alapján fogok keresgélni.)

A hőmérő 36.5 fokon áll... hát fázni nem fogok... leparkolok a kastélyhoz vezető híd előtt. Hopp, ezt a képet mintha láttam volna már: Rács, drótkerítés, "Illetékteleneknek tilos..."Nem vagyok én illetéktelen, éppen ide kellene belépnem, a távolban ott van illetékességem tárgya: a kapu...

 Irritálnak az ilyen táblák. Mennyivel lenne drágább egy olyan, amire az lenne írva, hogy "Kedves Látogatónk! Jelenleg éppen megszépíteni igyekszünk a kastélyt, ezért nem áll módunkban fogadni Önt! Kérjük, látogasson el hozzánk később, előreláthatólag.... -kor. Megértését köszönjük!  -és aláírás. De nem, "...Tilos!... Harminchét fokban.

Míg ezen morfondírozok, mosolyognom kell, mert elmúlt a fejfájásom! Nem is morgok, Edelény, én (így) szeretlek!

Na, de nekem a kapu réztáblájáról kell egy szó, ne felejtsük el. Egy ilyen személytelen tiltótábla nem távozásra, hanem gondolkodásra késztet. É íme, itt egy földút-féle, ami oldalt a kastély felé visz...

 De jaj, itt is üzentek nekem, de itt már keményebben: ."..életveszélyes...!"

 Na ja, az élet veszélyes, már többen belehaltak... de mi lehet életveszélyes egy elhagyatott, félig kész sétányban? Kacsintok egyet a táblának, miközben elballagok mellette. Néhány méter, és már a díszes kapu előtt is állok - és nézek. 

Tábla, az nincs. Se jobbra, se balra. Az épület tetején egy gólyafészek, a lakó kelepelése mintha nevetés lenne - nesze nekem, "életem kockáztatásával" nem találtam semmit. Ballagok vissza, közben a láda rejtőjével kommunikálok éppen, hogy most akkor mi legyen, amikor a távolból egy biztonsági őr-alakú alakot veszek észre. Nem baj az, ő még dolgozik. Nem menekülök, ha már tilosban járok kétszeresen is, lássuk, mi lesz a büntetésem?

 De semmi. Az őr úr kulturáltan szól, ami neki meg van hagyva: nem szabad itt lenni, nem szabad fényképezni. És hallott a geosokról is, "szoktak érdeklődni...". Információval is szolgál: a kedvenc réztáblánk Budapesten tartózkodik. No, odáig azért most nem kesselnék el. Búcsúzunk, utamra enged az "életveszélyes" úton visszafelé. A rejtő szerint pedig olvasnom kéne, mert írva vagyon, hogy a kastély felújítása alatt nem kell jelszót keresni rajta. Hehe.

A log másik fele a "Borsod földvára". Megyünk, én és a gé, akivel kiegészítettem a kocsi műszerfalát. 

Parkolás a tájháznál. 

(Oppsz, ez én vagyok, csak a fejemet kiretusálta az önkioldó)

 A tájház elhagyatott, az udvarán sárga földmunkagép, a környéken árkok, gödrök. A forróság elpárologtatta az embereket, hát ebből sem lesz skanzenlátogatás.

A vár felől szép.

 

 Nézzük a földvárat, remélem, nem olyan lesz, mint a görömbölyi, amit félnapos, eltévedős hegyi túrával küzdöttünk le, most nem vagyok ilyesmihez öltözve. Nem, itt nem lehet eltévedni, szépen kövezett út visz a dombra. A kánikula előnye, hogy az utca házőrző kutyái csak késve veszik észre a magányos kessert, csapnak ugyan némi alibi-zajt, de, mint biztonsági-őr kollégájuk, ők sem akadályoznak a haladásban. Mondhatnám inkább: ellenkezőleg, siettetnek :)). Persze nincs veszély, minden jószág a portáján belül van, csak hát az én ösztöneim nem mindig mérlegelnek, ha kutyákról van szó.

Kis domb tetejére érve elém tárul a vár látványa. Öles fű nőtte be, mégis olyan érzése van az embernek, hogy ez még ma is használatos hely.

 Balra egy ácsolt emelvény-szerű, 

jobbra egy obeliszk-féleség,

Rátámaszkodtam, felbillent :D

 szemben pedig a klasszikus kessernyom: a "semmibe" vezető ösvény.

 Megvan a láda is,

 minden korrekt, be tudom logolni a találatot. Gyönyörködöm még egy kicsit a lankás borsodi táj panorámájában, fotózgatok, egyedül vagyok a világon...

nem enyhül...

Erős emberek járnak erre

4 lépcsőfok, a semmibe

"Bors vezér kapcsolószekrénye?"

Búcsúpillantás

 Visszafelé már alibiből sem morognak a kutyák. Forróság van, elég volt nekik az előző akció. 

Még mindig perzsel a levegő, egy boltban keresek menedéket. Itt hűvösebb is van szerezek egy palack ásványvizet... Itt bizony nincs  "idegeneknek tilos..." tábla, mert a kihalt település üzlete zsúfolásig tele, fél órát állok a pénztárnál, amíg a turisták zöld ágra vergődnek magyar fizetőeszközökkel, árakkal, pénztárosokkal... Mire sorra kerülök, már nem csak szomjas, éhes is vagyok, de ez úgy marad, nincs kedvem a következő fél órányi nyelvleckére.

A vége: 35 fok. És nincs mese, hazáig zúgatni fogom a klímát az autóban.

Képregény

Egy számomra fontos ember (a 12+-os unoka) szerint sokat írok. Az ő kedvéért.

 

És megint toronyiránt!

(Ebbe, úgy látszik, mindenki bele kell, hogy essen. Kivéve M.-et, ő az első alkalommal is szépen, turistaúton közelítette meg a pontot a tapolcai láda második menetében)

(Avagy:

- Józsi bácsi! mennyire van ide a bükkfa?

- Hát, légvonalban másfél kilométer, de tudok egy rövidebb utat az erdőn át.)

Szóval, eljött a nyaralás utolsó napja is. A Gyenesdiási harcálláspont közelében volt még egy levadászni való láda, az ország legnagyobb bükkfája. Legnagyobb-nem legnagyobb, mindegy az, a lényeg, hogy a helyben (a gyenesdiási Tourinform-irodávan) kapott térkép szerint nincs szintkülönbség, végig a piros jelzésen kell haladni, jó kis erdei séta lesz ez, az újonnan avatott kessertárs (Niki unoka) számára is kellemesen fogyasztható.

Mondjam-e? Persze, hogy nem úgy lett!

A készülődés nekem 10 perc (Erdőjáró cuccot felkapni, fényképezőt, vizet, térképet, "logkavicsot" berakni a kessertáskába, és kész. Persze nem egészen így van, mert tegnap este a nagylánnyal terveket szőttünk, ő rajzolta meg a szmájlikat a kavicsra, elemeztük a térképet, kiderült, hogy nem kell túldumálnom a szintvonalak jelentését, mert a suliban tanulták... (jé! "pedig iskolaszünet van!"), és Nikinek is kellett egy bambusz túrabot, (nem csak neki, a 3 éves kistesónak is, a szülők ijedelmére, mert kissé harciasan kezdett kendózni a pálcával az apróság.)

M.-nek kissé hosszabb idő szükséges, de ezt elfogadjuk.

Nikinek.... hát, egy óra, talán. Igaz, hogy nagyon csinosra sikeredett, fekete póló, fekete bicajosnadrág, sportcsuka (ez is meglepetés-elem lesz majd), hajkorona befésülve... gondolom több próbából lett ez a végeredmény. Szóval én képviselem az ellenpontot.

Profik, ugye?

Ó, mi már nagyon ismerjük a környéket, a kőbányában ott a jelünk a löszfalon, a nagyrétre napi rendszerességgel járunk...

Nincs kedvem keresgélni a kiinduló helyet, az erdei tornapálya útján indulunk el, elvégre minden út ugyanoda vezet, majd később rátérünk a piros jelzésre, és kész. Van nekünk gé-nk, papír-térképünk, semmi meglepetés nem jöhet, nem igaz?  (Hm -  mondja a kisördögünk, aki úgy látszik, minden túránkon elkísér - nézzük csak, mit lehet ebből kihozni?) 

Egy család kószál előttünk, a gyerekek játszanak a tornaeszközökkel - na bevallom, én is felmásztam egyre-egyre, mert hát... ott volt. :) Szóba elegyedünk, ők a Berzsenyi-kilátót vették célba. M. már ijesztgetné őket, mert emlékszik a szuszogós, "vaddisznós" mászásunkra, én halkan súgok neki: ne vegye el a kedvüket! Aki túrázni megy, annak kijár az élmény, még megijednek, és nem mennek fel... Menjenek csak! 

Külön válunk, mert a kütyü valami más irányt jelez, én meg úgy vagyok nevelve, hogy hölgyekkel nem vitatkozom. Az út jó, igaz, hogy nem piros, de nem baj, majd oda fog vezetni... (mintha kaján vihogás hallatszana a kisördögünk felől, de biztosan csak képzelődöm...) Eljutunk a kedvenc útbaigazító táblámhoz, amiről a játékos kedvű túrázók leradíroztak egy tizedesvesszőt, ettől a Berzsenyi-kilátó kilátástalan távolságban levőnek tűnik, szóval ismerős a táj, bár még mindig nem piros. ("Hihi!") Kissé tanácstalanul téblábolunk de a teló a nagylány kezében szépen mutat a cél felé, megyünk hát arra, amerre mondja.

A környék pedig kezd egyre elhagyatottabb lenni. Illetve van ösvény, vannak emberi életre utaló nyomok . na ja, lakott bolygó -, csak éppen kezd ez a dolog egyre meredekebb lenni. Meredek? a tékép szerint nem is keresztezünk szintvonalat, akkor hogy lenne meredek? Pedig hát meredek.

???

A Legnagyobb Bükkfa már csak néhány száz méternyire van, és a táv folyamatosan csökken. Nekem meg a meggyőződésem csökken az irány helyességét illetően, mire végre meglátom a piros jeleket: szép sötétvörös, függőleges vonalak a fenyők törzsén. Függőleges...? Ez valami tájjellegű turistajelzés? A hölgykoszorú egy vízmosás-féle útra szavaz, én azért is követem a vörös csíkokat egy darabig.... Hanem azok egy idő után szétszélednek, elenyésznek, nem visznek sehová. (Szerintem látok is egy apró veres alakot, aki térdét csapkodva próbálja visszatartani a röhögését... egyre melegebb van)

Bizony-bizony, erre mutat a gé!

 Csatlakozom hát a lányokhoz, és nem firtatom tovább a piros jeleket. Keskeny ösvény kanyarog a fák között, szemlátomást jártak már itt előttünk (más is toronyiránt közlekedik a hegyen?), hát legyen, menjünk a GPS szerint. De az út már nagyon durva: meredek, letört ágak keresztben, felvisz egy domboldalra, lihegek, tanácstalan vagyok - hanem a völgyben favágók munkájának eredménye látszik: traktorkerék nyomai, széles út... nagy gúlákba rakott fenyőtörzsek.. És minden törzsön egy hosszanti vörös jel! (Na most tekerem ki a krampusz nyakát! De persze nem lehet, nyerít a röhögéstől, ahogy eltűnik az erdő sűrűjében.)

Lekecmeregni a domboldalról már nem sokba tart. Megnyugtat, hogy ember-járta helyet találtunk, kissé megpihenünk, kullancsot keresünk (a kurkászás az emberszabásúaknál közösség-erősítő tevékenység) és igen, a kis bekötőút egy szélesbe torkollik, az első fán itt vigyorog a VÍZSZINTES piros jelzés!

Jól van, na! Akkor ez a piros út...

 Járt út, széles út. M. rezignáltan veszi tudomásul, hogy "erre kellett volna jönni", Niki vidáman lépked közöttünk, igaz, ötven lépésenként megáll, lekapja a cipőjét(!), és kiráz belőle valamit, majd villámgyorsan beleugrik és jön tovább. Bizony, a divat az erdőben is divat: sportcipőt bekötni ciki... Ez a lány így kelt át a dzsungelen! Hát, most már mindegy.

Innen már tényleg kellemes erdei séta következik, ahogy a ládaleírásban szerepel.

Mi ezzel a gond...?

 A hatlábú pajta is jó hely, még be sem léptem, M. már látja a rendetlenséget, Niki is megtalálja, én meg... elérem (hogy hasznomat vegye a csapat).

Fotózgatunk, logolunk, bár csak ímmel-ámmal akar térerő lenni a találat elküldéséhez.

Kicsi vagyok, székre állok...

Niki logol

... és =D szmájlit rajzol...

Ajándék: kis szarvas

Próbálok ugyanolyan rondán nézni, mint a faember

Hazafelé tánclépésben, a "vízszintes" piros úton megyünk, pillangók fogócskáznak a napsütötte úton (ez nem ösvény!), az agyagban hagyott állatnyomokat olvassuk, észrevétlenül röpülnek a percek, már a főútnál is vagyunk. Ennyi... Kedélyesen gondolok a puhány turistákra, akik a kirajzolt utakon közlekednek. 

Ugyan már...

Unalmas lehet, ugye?

A görkoris lány

A görkoris lány nem volt kesser. 12 éves, korának minden bájával, szépségével, husznegyedik századi megrögzéseivel.

A görkoris lány az unokánk.

A balatoni nyaralásunk eddig külön szálakon játszódott, ő a nagymamájával (M.!) strandra járt, én meg.. Hát, én meg nem. Azért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy megízleltessem vele ezt a játékot is. Nem volt ez egyszerű terv, hiszen a "facebook-generáció" képviselőire nem jellemző, hogy hirtelen kedvet érez erdei kószálásra, hegymászásra, tévelygésre, bozótjárásra, GPS-vallatásra. A görkoris lány táncolni szeret, az számára az ismerős terep.

Az első keresést körültekintően kellett kiválasztani. Nem lehet izzasztó hegyitúra, sem elmélettel, történelemmel súlyosbított értelmiségi városkutatás - elvégre nyári szünet van ugye - nagyon maszatos se legyen, ebben a témában a görkoris nem ismer kompromisszumot: a tökéletes külső alapfeltétel!

Na akkor tehát hogy cserkésszem be? 

Egy ideálissá tehető multiláda lett a megfejtés: a Gyönyörű Györök!

A kerékpárút közelében, ismerős területen, a lány jó hangulatában felvetve...nem mondott nemet. Talán titkon őt is érdekelte a mi újfajta bolondériánk, csak hát a 12 évesek szigorú erkölcsi kódexe nem engedi a felhőtlen lékesedést...

Nem is igaz. Csak kellett egy-két jó ötlet, és már el is csábult a hölgy:

A ládáról tudni való, hogy a közepe Balatongyörök központja, fagyizóval, jégkásával, semmi rettentő vad bozótharc. Itt kezdtük hát a keresést. A másik csábító ötletem az volt, hogy az ő kezébe nyomtam a gé-t, hogy lássa, hogyan vezet... Aztán a pont közelében már én kellettem, repkényt félretúrni, és megmutatni a jelet... De a lényeg, hogy Niki is kivette a részét a játékból.

Már volt is egy találatunk. A lány ki sem engedte a kezéből a kütyüt, suhant a korcsolyáin az "első" pont irányába. Mi, M.-mel pedig szedtük a lábunkat utána. Niki előregurult, aztán visszatért hozzánk, majd megint a GPS-re bízta magát, közvetítve nekünk a távolságot.

170 - 95 - 42 - 20!

Itt állítottam meg. Látszott már a lehetséges rejtekhely, klasszikus kesser-fa, elüt a környezetétől, üreges, hasadt törzsű fűz, és mellette a szokott csapás. 

A hölgyek (M. és Niki) megpihentek egy padon, a dzsungeljárás az én reszortom. Be is vetettem magam a bozótba, szerencsére nem kellett messzire menni. Már lelkesedett a lány, a gé-be beírtuk a koordinátákat (miközben én stikában föciórát tartottam a szélességek-hosszúságok mibenlétéről, amit azért elnézőleg megbocsátott... tudom, fészbuk, zene, tánc... ebből kilóg a koordinátarendszer). Közben meséltem a titkokról, és jókat nevettünk a stratégiákon, amikkel a muglikat űztük volna el a láda közeléből.

A harmadik pont miatt azért titokban szívtam a fogam. A leírások elég vadregényes környezetről szóltak, hogy fogom én a táncos lányt oda bekormányozni? Egyelőre ugyan suhantunk (Mármint Niki suhant, mi pedig szaporáztuk a lépteinket), annyit mondtam, hogy figyelje a kütyüt, addig haladhat, amíg a távolság jra nőni nem kezd. Haladt is a lány, néha meg-megrémített egy pohos kerékpárost, amint leszegett fejjel navigált a végcél felé, de igazi baleset nem történt. Meg is lett a hely, ahol be kellett vetni magunkat a kerékpárút menti csátéba.

 

 A földrajz-órát a biológia váltotta fel: "íme a csalán, fűrészes szélű levelek, mélyzöld szín, bolyhos felszín... ha megállsz, nem a csalán csíp, hanem a szúnyogok"! A lány túracipőre váltott, és rendületlenül jött velünk, megúszta a csalánt, nem falták fel a vérszívók (csak három, de azt hősiesen tűrte), és meglett a láda is. (Csak a rend kedvéért: Én már rég túlhaladtam a rejteken, M. terelt vissza). 

Logoltunk!

 és a kavicsunk, amin Niki neve is szerepel, bekerült a ládába.

 És ajándékul egy faegérke került a zsebbe! 

Nem nagyon látszik rajtam - azt hiszem - amikor meghatódom. Nem szokás mutatni, de most, utólag, ha a görkoris lány olvassa ezt a postot, elárulom neki, hogy bizony elérzékenyültem, miközben visszafelé bandukoltunk. És büszke is voltam rá, ahogy kell.
  

Maradandó élmény volt ez - nekem legalább annyira, mint neki.

Esőnap

A kurtán-furcsán félbemaradt hévízi kirándulás másnapja.

Esőnapot azért szoktak betervezni, hogy ha az időjárás meghiúsítaná a programot, egy másik alkalommal, szép időben lehessen azt megtartani. Hát, nekem ez fordítva sikeredett.

Hajnal i 5-kor indultam. Mindegy, hogy milyen az idő, igaz? Nos, hát bús, szürke ég alatt, szemerkélő záporban készülődtem. A nap ugyanis két programot tartalmazott: egyrészt a hévízi csatorna ládáját, másrészt egy zalacsányi horgászatot ez utóbbit persze ládával kombinálva – ha már ott van!

Jó dolog a hajnali keresés, még a turistákkal bőven zsúfolt fürdőváros is néma volt, a parkolóban egyedül az én autóm árválkodott. Csak hát az ég! Az bizony csöpögött. Mindegy, hideg nem volt, vettem hát a vándorbotot, kabátot,kalapot, indultam, amerre a gép mutatott.( Szegény gép: ő nem holmi strapabíró, vízálló specialitás, féltem is kissé elővenni a szaporázó esőben, ha beázik, végem.) Nem mentem be autóval az ajánlott helyig, mert valami tiltó tábla torlaszolta el az utat, én pedig betartom a szabályokat, hátha így ki tudom engesztelni a sorsot, hogy ne szívasson annyit – persze többnyire hiába.

Egy kis erdő-darabon át, aszfaltos úton, egészen a zsilipig vitt az út. Innen aztán következett a kínos része a túrának:  eddigre ázott át annyira a kabátom, hogy már mindegy legyen, ázik-e tovább, eddigre kerültem olyan messze az autótól, hogy ne legyen kedvem visszamenni az esőkabátért (mert persze van az is… a csomagtartóban), és itt fogyott el a lábam alól a szilárd burkolat. Jó lábszárközápig érő fű nőtt az úton, ami  tegnap, a nyári napsütésben szép, kellemes vagy zavaró lehetett volna, most viszont ügyesen eláztatta a cipőmet, belülről: a vizes nadrágszárból a zoknin keresztül vált tocsogóssá a lábbeli-belső. Jól van, akkor már ezzel sem kell foglalkozni.

Sík úton ballagtam, nézegettem a bejáratokat, amiket a hévízi gyógyvizet ingyen élvező leleményes népek építettek,

 a ligetes tájat, legelésző ázott lovakat, és a gé-t, „aki” becsülettel mutatta, hogy jó az irány (aztán gyorsan vissza a gúnyám még úgy-ahogy száraz zugaiba).

A madárfigyelő házat nem lehet eltéveszteni. Most különösen jól esett a száraz hely, kissé rendbe szedtem magam,

 előkotortam a fényképezőgépet, készítettem egy pár önkioldós fotót. Ha látott volna valaki, talán jókat röhögött volna rajtam, amint komótosan beigazítom a gépet az egyik ablakpárkányra, majd usgyiban kirohanok a ház elé, és pózolok, pucsítok… szóval érdekes játék ez az önfotózás is.

Na, de nem (csak) ezért jöttem, meg kéne keresni a ládát, igaz? Kezdek „vájt szemű” lenni, harminc körüli találat már segít, hogy megtaláljam az erdőcskébe vezető csapást (hű, de rutinos róka vagyok már), A sűrűben kiszúrjam a rejtekadó fát, a tövében pedig… hát, akkora rőzsehalom volt összehordva, hogy az  abból  rakott máglya tüzénél akár meg is szárítkozhattam volna. Szorgosan elhordva a tüzelőt, alatta a ládika mosolygott. De jó! akkor most gyors bejegyzés, aztán a log elküldése a helyszínről, már csak a korai időpont érdekessége miatt is.

Ez az elmélet…

A gyakorlat azért kissé cizelláltabb: a füzetbe írni nem olyan könnyű, mert betűnként meg kell állni, lesöpörni magamról azt a néhány ezer szúnyogot, ami rám telepedett, amikor beléptem a nyirkos, langyos, sötét bozótba. Nagy nehezen leküzdöttem a log-könyvet, következett a telefon, praktikusan azzal csapogattam a rusnya zümmögőket, hát így nem lehet érintőképernyőn írni. Azért valahogy csak sikerült bekalimpálni a jelszót, "küldés”…. eh, a szúnyogok győztek, nem fogadja el a rendszer.

Mégegyszer: pötyögés, hadonászás, küldés… kudarc. 

Harmadszor: na jó, egyen a szúnyognép, nem hadonászom, hatalmas önfegyelemmel gépelek, küldök… és… mégsem!

Mi van??? Ennyire mégsem lehetek béna – gondoltam -, és elkezdtem mutogatni a gé-nek, hogy „ott van, vazze, hidd már el, te vacak! Meg lőttem pár fotót magamról, a ládáról, a környékről, hogy majd, ha tárgyalásra kerül a sor, tudjam bizonyítani, hogy…

 utoljára még bekalimpáltam azt a huncut jelszót, elküldtem, a gé meg, mintha minden a legteljesebb rendben lenne, mintha nem az imént csinált volna belőlem kerge bohócot, vállvonogatva visszaírta, hogy „jóvanna, elfogadom..” – vagy mit.

Utóbb belegondolva lehet, hogy a szúnyogok egyesített mentális ereje térítette el a jeleket, így tovább lakmározhattak belőlem.

Tehát ez megvolna. Az eső is elállni látszott, mivel okafogyottá vált a léte, mégiscsak elégedetten cuppogtam visszafelé, bakancsomban annyi vízzel, mintha lábat akartam volna mosni (valamit még finomítani kell a túraöltözetemen?) Üdvözöltem a lovacskákat a csatorna túloldalán, fotózgattam az indiai lótuszokat, amelyek, úgy látszik, kiszöktek a tóból és elindultak hazafelé.

 A zsilip melletti két fán ruhaneműk, táskák, esernyők függtek,

 a vízben, pedig két lány dögönyöztette magát a lezúgó vízzel. Zavarba ejtő látványt alkottunk: ők (fürdőruha nélkül), én pedig ázott világjáró gúnyámban. Na jó, nem akartam zavarni nagyon őket, meg a fotó sem sikerült… Integettünk egymásnak és mentem tovább, Talán nem gondolták, hogy egy ilyen esős reggelen valaki arra vetődik. Pedig hát vetődik…

Elég volt a bámészkodásból, vártak a halaim Zalacsányban! Autó, GPS. mert én BÁRHOL el tudok tévedni, „érkezés a célhoz a jobb oldalon”. Ez a láda azonban nem sok  izgalmat okozott. Parkoló, bokor, benne szétrágott nejlonacskóban a keresnivaló…nem volt szép, nem volt kihívás, bár hát élménynek ott volt a tó, a halak, és az erre a napra rendelt időjárás, amely először megengedte, hogy megszáradjak,

 aztán következett a bemutató a nyári csapadékfajtákból: apró szemű csapó eső, buborékos zápor, sistergő zivatar, szemerkélő csepergés, majd mindez mégegyszer, és mégegyszer…

És ha a kis fedél, ami alatt üldögéltem (mert szép, kiépített állásokban lehet itt horgászni) megóvott volna az ismételt elázásoktól a halak valahogy mindig akkor akadtak horogra, amikor legnagyobb eséllyel áztattak malaccá.

Elég is volt ennyi a napi kalandokból. Az egyik vastag zápor alkalmával, utolsóként az aznap próbálkozók közül, én is feladtam.

Várt az otthon… és a halpucolás, természetesen zuhogó záporban.

Este a zuhany alatt kíváncsian vizslattam az ujjaim közeit, mert mintha úszóhártyák kezdtek volna ott kialakulni…?

De lehet, hogy csak képzelődtem.